Oviszünet van. Ez önmagában nem gond, pláne, hogy most pocakosságom miatt én is itthon vagyok, így aztán kettesben töltjük a napokat Levivel. Már jó előre elterveztem, hogy nagyokat sétálunk majd, kirándulunk, usziba/strandra járunk, szóval kiélvezzük a nyár adta lehetőségeket. Ezt azonban az élet két fronton is tökéletesen meghiúsította.......
Először is itt van az a bizonyos derékfájás. Amolyan igazi isiászos, lábujjakig lesugárzó, időnként zsibbadással kombinált fájdalom, ami ellen a fájdalom időnkénti csillapításán kívül így pocakosan nem lehet semmit tenni. Próbálom méltósággal tűrni, nincs is ezzel gond, csak borzasztóan, iszonyatosan elszomorít és dühít, hogy lőttek a kirándulásoknak, sétáknak, nyaralásnak, és úgy általában véve mindenféle mozgással kapcsolatos tevékenységnek, ami néhány tíz méternél nagyobb helyváltoztatással jár........
És akkor ráadásul itt volt ez a mindennapos eső meg sár, amitől amúgy is a négy fal közé szorultunk. Nem arról van szó, igyekeztünk feltalálni magunkat, kimerítettük kis háztartásunk társasjáték-készleteit, nagyokat legóztunk, olvastunk, rajzoltunk, festettünk, stb. Ám ha az embert egy örökmozgó gyermekkel áldotta meg a sors, akkor a világ összes beltéri játéka is unalmassá válna egy idő után, ha nem tarkítaná időnként egy kis szabadban szaladgálás, játszóterezés, vagy bármi hasonló tevékenység...
Pár napja végre némileg visszatért a napsütés, így aztán derékfájás ide, lábzsibbadás oda, muszáj egy kicsit kimozdulni. Szerencsére akad a közelben játszótér, az odavezető úton pedig egy-két pad, amire le tudok ülni, míg alábbhagy a fájdalom, és az én imádnivaló, türelmes kisfiam ki is tudja várni, míg továbbmehetünk, szóval minden nap igyekszünk egy kicsit kimozdulni.
Apával pedig vasárnap újabb fotós túrára indultak, meg is örökítették magukat :)
Hozzászólások