Előzmények

Valamiért már hetek óta sejtettem, hogy Csongorral sem jutunk el a 40. hétig. Mindenesetre szép nyugodtan elmentem 26-án az utolsó ultrahangra, 28-án meglátogattam a védőnőt, 29-én pedig elmentem az első NST-vizsgálatra, és persze mindenhol mindent a legnagyobb rendben találtak, semmi jele nem volt annak, hogy itt bármi is történne. Zsuzsival, a szülésznővel (aki szabadsága alatt jött be megcsinálni az NST-t) azért megbeszéltük a dolgokat, felírtuk a műszakbeosztását, és kedélyesen elbúcsúztunk, hogy majd kedden (okt. 4.) találkozunk a következő NST-vizsgálaton, ő úgyis aznap jön vissza szabiról.

Vaklárma --- ami, mint az utólag kiderült, nem is volt annyira "vak"

 Ezek után péntek (szept. 30.) hajnalban negyed 4-kor arra ébredtem, hogy gyanúsan fáj. Csendben feküdtem az ágyon, majd 15-20 perc múlva ismét... Az agyam zakatolt --- talán most jött el az idő??? Óvatosan kimásztam a fiúk mellől (mert persze Levi az éjjel valamikor szokása szerint átjött hozzánk aludni), és átmentem a kisszobába, ahol csendben tettem-vettem, mikozben a fájások rendszertelenül, 15-25 percenként jelentkeztek enyhe görcs formájában. Elmentem zuhanyozni, mert számos okos könyv és internetes bejegyzés szól arról, hogy egy jó meleg vizes zuhany után kiderül, hogy csupán jóslófájásokról van szó, vagy tényleg itt az idő --- az előbbiek ugyanis állítólag elmúlnak. Hát nekem nem múltak el, így aztán egyre biztosabb voltam benne, hogy ez már AZ. Fél hétkor sms-ben le is mondtam a barátnőm és kisfia látogatását, akik Bicskéről utaztak volna hozzánk egy jó kis pocaknézős-babázós-beszélgetős napra.

A fiúk a szokott időben elindultak az oviba, Apával megegyeztünk, hogy azonnal szólok, ha sűrűsödnek és/vagy erősödnek a fájások, szóval ha menni kell.

Így ment ez egészen délután fél 1 körülig, amikor is egyszer csak abbamaradtak a fájások... Csalódottság lett úrrá rajtam, de aztán túltettem magam a dolgon, elindultam Leviért az oviba, és ezután úgy ment tovább a nap, mint bármelyik hétköznap délután. Estefelé még volt egy-két kósza fájás, de nem is nagyon foglalkoztam vele, gondoltam jobb is így, hiszen még csaknem 3 hét van hátra a kiírt időpontig. Este 10 körül lefeküdtem, és viszonylag hamar sikerült is elaludnom. Aztán egyszer csak...

Tényleg elkezdődött

... fél 12-kor arra ébredtem, hogy pisilnem kell, és amint megmozdultam az ágyban, valami furát éreztem... Akkor még nem is tudatosult bennem, hogy mi zajlik, csak a vécén, amikor is egyértelműen és visszavonhatatlanul éreztem, hogy ELMEGY A MAGZATVÍZ...

Húú, csak semmi pánik. Apát felébresztettem (nem kis nehézségek árán, ugyanis épphogy negyed órával előtte aludt el), már hívtuk is Katikát, a sógornőmet, hogy jöjjön vigyázni Levire. Gyors zuhany és öltözés, közben telefon a szülésznőnek (őt is a legmélyebb álmából kelthettem, mert nagyon nem volt képben... bele telt vagy öt percbe, mire eljutott a tudatáig, hogy ki vagyok, és miért is hívom... :D ), aki megnyugtatott, hogy bár igen, ebben az esetben rögtön indulni kell a kórházba,  de mivel fájásaim nincsenek, itt reggel előtt nem igazán lesz baba. Megbeszéltük, hogy szól az ügyeletes szülésznőnek, hogy jövünk, és kicsit később ő is utánunk jön majd.

Éjfélre bent is voltunk a kórházban. Zsoltinak a folyosón kellett várnia, míg lezajlott a kötelező adminisztráció és az első vizsgálat. Eredmény: bő egy ujjnyi méhszáj mellett folyamatosan csorgó magzatvíz. Megkaptam a "csini" fehér kórházi hálóinget, és irány az ágy, ahol rám rakták a CTG-gépet, ami természetesen igazolta a gyanúnkat, hogy a fájások még nagyon messze vannak az igazitól, úgyhogy egyhamar nem szülünk. A dokimat azért felhívták, hogy tudjon róla, hogy bent vagyok. Apát pedig hazaküldtük aludni (5 percre lakunk a kórháztól, így pillanatok alatt be tud érni, ha felhívjuk, hogy elindult a dolog), és én is megpróbáltam pihenni, de nem nagyon sikerült, annyira izgatott voltam...

5 körül megjött Zsuzsi, és kiparancsolt az ágyból, mondván, hogy ha már úgysem alszok, járkáljak csak nyugodtan, hadd segítsen a gravitáció is. Járkáltam, járkáltam én szorgalmasan, jöttek is valami halovány fájások, de nagyon nem akart elindulni a dolog. 8 körül néhány perc eltéréssel megérkezett először Zsolti, aztán a dokim, így mindannyian együtt voltunk, mikor a doki konstatálta, hogy ugyanott tartunk, mint éjfélkor... Kaptam egy bogyót, ami a fájásokat hivatott elindítani, és valóban, nem sokkal azután, hogy elszopogattam, érezhetően elindult valami. Zsuzsi és a dokim megegyeztek, hogy amennyiben 10-ig ez a bogyó sem hozza meg a kívánt hatást, jöhet az oxytocin infúzió.

És hát persze hogy nem hozta meg a hatást. Illetve attól függ, honnan nézzük... Nekem egyre jobban fájt, már csak mozdulatlanná merevedve és nagy szuszogások közepette tudtam átvészelni a fájásokat, de 10 órakor még mindig épphogy 2 ujjnyira tágult ki a méhszáj... Zsuzsi bekötötte az infúziót, én pedig rögtön jeleztem, hogy jól jönne egy kis fájdalomcsillapítás (emlékezvén, hogy Levinél is hosszú órákig tartott, míg végre kellően kitágultam, infúzió ide vagy oda...) Zsuzsi megnyugtatott, hogy amint bő két ujjnyi lesz a méhszáj, szól a dokinak.

Ok, rendben. Tűrtem csendben a fájásokat, amíg tudtam, aztán már csak nagyokat nyögve ment a dolog, aztán pedig (szégyen vagy nem szégyen) már csak némiképp kétségbeesetten és hisztisen kiabálva. Apa végig ott volt mellettem, ha kellett, masszírozott, ha kellett (márpedig folyamatosan kellett), fogta a kezem, hogy jól megszoríthassam a fájások alatt. Nem tudom, nélküle végig tudtam volna-e csinálni...

Zsuzsi pedig nem hiába dolgozik már évtizedek óta szülésznőként... Ő már tudta azt, amiről nekem még sejtésem sem volt. Én egyre hisztisebben kértem az EDÁ-t (kértem, könyörögtem érte, követeltem...), állandóan kérdezgettem, hogy mikor jön már a doki... Neki pedig mindig volt valami jó kis válasza: 1. most még várunk egy kicsit, aztán fájás közben ő megnéz --- még nem tágultam ki eléggé az EDÁ-hoz; 2. a bekötött infúziónak legalább félig le kell folynia, hogy megkaphassam a fájdalomcsillapítót 3. nem, addig sem tud mást adni az EDA helyett, mert attól csak hányingerem lesz, hatni meg nem igazán hat; stb, stb, már nem is emlékszem az összes kifogásra. Egy ideig bedőltem, aztán egyre mérgesebb lettem, nem értettem, hogy miért "nem akar" nekem segíteni, miért nem hívja a dokit.

Zsolti már előbb vette a lapot, és próbált nyugtatgatni, pedig akkor már nem volt könnyű az sem. Kétségbeesett voltam, hiszen azt hittem, még órákig kell ezt az egyre elviselhetetlenebb fájdalmat tűrnöm, ettől pedig még nyűgösebb, sírósabb és hisztisebb lettem. Aztán amikor Zsuzsi feltűnően pakolászni kezdett, mindenféle cuccokat szedett ki a szekrényekből, és akkurátusan a szülőágy köré készítette, akkor már kezdett eljutni az agyamig, miért is nem akarja azt a fájdalomcsillapítást: nemsokára szülünk. Ettől valahogy sikerült picit megnyugodnom, és végre el tudtam lazulni annyira, hogy ne akadályozzam a fájások "munkáját", vettem a levegőt, ahogy kellett, és abbahagytam a felesleges kiabálást. Innentől valahogy minden felgyorsult. Fél 12-kor megvizsgált Zsuzsi, és már ment is ki a folyosóra, hogy telefonáljon  a dokinak. Közben jött egy fájás, és utána kiáltottam: most már tolnom kellene!!!

A doki egy perc alatt ott termett, és mint egy jól összeszokott csapat, mindenki elfoglalta a helyét: egyik oldalamon az orvos, a másikon Zsolti, már emelték és tartották is a lábamat, előttük pedig készenlétben állt a csecsemős nővér és a szülésznő. Végre tolhattam. És Csongor jött, megállíthatatlanul, annak ellenére, hogy kétszer is a döntő pillanat előtt hagytam abba a tolást... végül 10 perc (3 tolófájás) alatt ki is bújt. Odarakták a pocakomra, és pedig sírva átöleltem...

A büszke apuka elvágta a köldökzsinórt, aztán pedig követte Csongort az előtérbe, hogy végignézze a fürdetést, méricskélést és öltöztetést. Közben az orvos elvégezte rajtam az ilyenkor szokásos tennivalókat, bár szerencsére nem sok dolga volt, hiszen csodák csodájára mindenféle vágás és repedés nélkül zajlott a szülés.

Ezután pedig, mivel Csongornál mindent a legnagyobb rendben találtak (10/10-es APGAR-t kapott), velünk maradhatott a szülőszobán a kétórás kötelező megfigyelés idejére. Mi pedig boldogan ismerkedtünk Vele, családunk negyedik tagjával, aki hosszú évek várakozása után végre megérkezett közénk.