Azt hinné az ember, hogy úgy 3 éves kor körül végképp maga mögött hagyja az efféle gondokat, onnantól már nem kell tartani attól, hogy bármiféle fóbia alakul ki a csemetében. Most már persze tudom, hogy meglepetések mindig adódnak...
Történt ugyanis még tavaly nyáron, hogy épp a svéd nagyáruházban jártunk, és Levi jelezte, hogy hosszabb dolga akadna a mellékhelyiségben. Nosza, rajta, betértünk hát a mellékesbe, és pucérra vetkőzés után (ne kérdezzétek.... kakilni MINDIG meztelenül szokott... remélem, iskolás korára leszokik róla, mert ott aztán érdekes lenne kivitelezni) gyanútlanul nekilátott a dolognak. És akkor a vécé csak úgy, magától lehúzódott. Először csak jót mosolyogtunk rajta. 10-15 másodperc után azonban újra. És aztán megint. És megint. Levi arcán aggódássá torzult a mosoly, gyors öltözés, és már mentünk is egy másik fülkébe (Anya, ugye ez nem fog lehúzódni?). Végül akkor nagy nehezen elintéztük a dolgot, az aggodalom viszont azóta is megmaradt. Szerencsére nem hagyott benne annyira mély nyomot az eset, hogy féljen elmenni vécére, de azért valahol ott motoszkál a fejében. Például ha itthon vécézés közben hallja, hogy valamelyik szomszéd épp lehúzza a vécét, összerezzen. Vagy néha, saját magát bátorítva, édesen megjegyzi:
- Anya, kakilni kell. De most biztosan nem húzza le senki a vécét, mert most csendespihenő van, és biztosan mindenki csendespihenőzik!
A múltkor pedig majd' megzabáltam, olyan aranyos volt, mikor egy nagydolog után megjegyezte:
- Tényleg jó lesz majd, ha egyszer saját házba költözünk, mert ott akkor kakilok, amikor csak akarok, és nem hallom majd, ha a szomszédok lehúzzák a vécét!
Hozzászólások